Van, hogy csak ülnék, és nézném a szemeidet. Nem csak a tiedet, hanem a tiédet is, meg persze a te szemeidet is.
Van, amikor mosolyog, de úgy, hogy ha nevetsz, a szemed sarkai felkúsznak egy kicsit, s ha nem látnám az egész arcod, csak a szemeid, akkor is tudnám, mosolyogsz.
Van, amikor csak néznek, és mást látnak. Sokszor látok megálmodva egy világot a macskakövek kusza domborulatai között én is, s tudom, hogy te is mást látsz néha, mikor a távolbatűnő füstfolyamon túl néznek szemeid.
Van, hogy csak nézném a szemeid.
Van, hogy dühödt bika tekint rám, mégsem megyek el, mert nem félek. Tudom, csak rossz kedve van és fáradt,- bátorító szemei mindig látni fognak.
Vannak szemek, amikbe belakapaszkodok, hogy ne süllyedjek el a saját sötét vermemben. Napfényes szemek azok, amik sosem sírnak.
Van, hogy csak nézném a szemeid.
...S ha nem vagy itt, akkor is látlak, mert csak behúnyom szemem, és látom lelked...
