Esős napok köszöntöttek ránk, bár inkább csak betolakodott életünkbe köszönés nélkül. Az addig okés, hogy jót tesz a földnek, de a lelkemnek nem. Elázok, vizes leszek, még talán ez is rendben van, de a lelkemet akarja megölni a szürkeség, ilyenkor mit sem adnék egy kis napfényért. Napfényért, ami bevilágítaná a fejemben IS összegyűlt viharfelhőket.
Esik az eső kint is és bent is. Láttam ma két esős szempárt, és tudtam, teljes szívemmel átéreztem miért is esik most az eső egy barát szívében.
Nem az idő, inkább a távolság volt az ok. Távolság emberek között, ami iszonyú nagy tud lenni akkor is, ha melletted áll az illető.
Átléphetetlen határok között élünk.
Mi lenne, ha egyszer átmerészkednénk rajtuk? Ha csak egy kicsit is áttekinthetnénk nyugalommal és örömmel a másik oldalra nem félve attól, hogy belénk csap egy mérges villám?
Esne az eső.
