"Az emberek életében három nagy nap van" - mondta a közjegyző nő. "Sirva jövünk a világra, ez az első. Sírva búcsúznak el tőlünk, ez a második. S a harmadik az ember esküvője, ilyenkor azonban nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen-e, mert hát az ami ezután jön, az még ismeretlen"
Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt. Hivatalos voltam egy esküvőre, amit amíg csak bírtam, emelt fővel viseltem, de volt egy pont, amikor búcsút mondtam az eseménynek, a menyasszony-vőlegénynek, illetve bocsánat, a férj-és-feleségnek. Az ok egyszerű, mondhatnám azt is, hogy "De Mónika! Idegállapotba vótam!"
Számomra ezek az események mindig tartogatnak valami fájó dolgot. Az első alkalommal, mikor pofára estem, 14 éves voltam, és a nagynéném lagzijában voltam a koszorúslánya, anyukám halála után 9 hónappal. Akkor ez még fájó volt nekem, de igyekeztem a boldog násznép között boldog és szép koszrúslány lenni. Kisvárosi lagzi lévén, kikérték a menyasszonyt a háztól, s a hagyományokhoz híven, először-másodszor-harmadszor - szor X kiadtak a vőlegénynek mindig egy másik leányzót. Hol kicsit, hol öreget, hol csúnyát, stb. Nekem leadták a drótot, hogy álljak készen, én is kiállok a nagyközönség elé. Meglepődtem, és izgultam, de vártam már a pillanatot, mikor kihívnak. Egyszer csak belépett valaki az ajtón, hogy kivigye a koszorúslányt, s én már majdnem ki is léptem, mikor az illető kivitte a legkissebb leányt, én meg vissza lettem "léptetve". Csak képzelj el egy tinilányt, akit aranyba öntenek,ott akkor igenis csinosnak és szépnek érzi magát, s megígérik neki, hogy látja majd ország-világ, s az utolsó pillanatban visszalökik. Utólag az volt a magyarázat, hogy a kislány poénosabb volt, engem meg viccből orrba vágtak. Se szép, se poénos nem voltam ezekszerint.
A másodig pofára esés később jött, de szintén koszorúslány voltam. Itt a fényképész "dícsért" meg 85 fénykép elkattintása után, hogy nagy és csúnya tokám van, így legközelebb legyek szíves leszorítani. Nem voltam már 14, de hasonló érzések voltam bennem, mint anno, igenis csinos és szép, a menyasszonyhoz méltó koszorúslány akartam lenni, de még a buli előtt felhívták becses figyelmemet, hogy ez így nem egészen igaz.
Ezek a dolgok csak megadják az alapot a tényleges szívfájdalmamhoz, amit átélek az esküvőkön. Én ugyanis az örömanyákat és keresztanyákat meghazudtoló módon szoktam bőgni, amit vissza-visszatartok ameddig csak tudok, de nem megy sokáig, én már csak ilyen sírós-picsogós vagyok.
1. Az első dolog, ami elvágja nálam a vezetéket, és szétmázolja az amúgy már sírásra berendezett sminkemet, az a menyasszony kikérése, ami inkább falusi lagzikon szokás. Anyukától, apukátó kikérik a leányt, szép hosszú versike mellett megköszönik nekik a sok jótettüket, majd indul a násznép a templomban. Nem tehetek róla, de ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy engem nem lesz kitől kikérni. Az én vőféjem majd az kiabálja, hogy "Menyasszont vegyenek, kilója csak 5 forint!"
2.Ezután jön a polgári esküvő, ahol szintén megköszönik a kedves szülők áldozatos munkáját egy-egy szál virággal. Én majd leteszek egy-egy szálat egy-egy üres székre, amíg hitvesem elintézi a saját szüleit? Vagy majd oldaültetünk pár rokont, hogy én is virágozhassak?
3.Templom. A menyasszony édesapja karján lépdel el az oltárig, ami az én esetemben igazolt hiányzás miatt nem egészen így fog történni.
No mármost. Nem mintha lenne esélyem saját esküvőre és lagzira jelen állás szerint, de nekem egész máshogy fog ez kinézni, ha lesz. A polgárin négyen leszünk: én+ő, két tanú. Plusz egy közjegyző, mert ő talán még fontos része a dolognak. A templomba a boci-boci tarka nagysikerű szerzeményre, cigánykerekeket és bukfenceket vetve fogok becikázni, mert a nászinduló az apukás bevonulás része, azt meg nem szeretném. Szűlőköszöntés: nulla. Nem lesz belőle gyászbeszéd, nem fogom felhívni a világ figyelmét arrra, amit már mindenki úgyis tud, s az öregebb nénik már úgyis előre elsiratják. Lagzi: oltári buli lesz. Gyepen, bográcsossal, muzikával és sok-sok olyan vendéggel, akiket ismerek és szeretek.
Szóval tegnap is lagzin voltam, ráadásul egy olyanon, ahol a menyasszonyon kívül nem ismertem senkit, kivéve egy embert, de szegényre két "single" leányzó volt bízva, és a másik szimpatikusabb volt nálam. Amikor ilyen eseményeken szétcsúszok (nem a piától), mindig van valaki, aki belémkaroljon. Most nem volt, úgyhogy külön élmény volt, hogy a szipogásommat többen is figyelemmel kísérték. Vajon mit gondolhattak? "Biztos a vőlegény régi szeretője!... Vagy lehet, hogy a menyasszonyt siratja..."(sorry, bunkó vicc volt) Sajnos nem vagyok az az ismerkedős fajta, úgyhogy ha szólnak hozzám, beszélgetek, de csak úgy odacsapódni sehova sem szoktam, és ez most sem történt másként. Így amikor az egyetlen ismerősöm megkérdezte, hogy jól érezem-e magam, mire mondtam, hogy nem, mire mondta, hogy látja, csak annyi mondtam, hogy "Celebritasom van. Allergrás vagyok. Mire, mire, az esküvőkre, ezért könnyezik mindig a szemem."
Úgyhogy Kedves Eddigi, és Majdani Menyasszonyok és Vőlegények! Mindig tisztelettel és megbecsüléssel fogadtam a meghívásokat, és ha még ezek után vendégül láttok, örömmel elmegyek, csak legyen mellettem valaki ismerős, lehetőleg több mint egy, és ha majd bőgni láttok, az csak miattam lesz, és nem miattatok. Tudjátok, kicsit allergiás vagyok. :) :) :)
Ui.: Celebration= ünnepség. Innen a Celebritas, amit én találtam ki, hogy kicsit orvosi betegségnek hangozzon. Bár akár Weddingitas - nak is hívhatnám, az talán találóbb.
