Ajánlom eme sorokat annak az embernek, aki hasonló cipőben jár, mint én. És azoknak is, akik nem ... de talán tudják, miről is beszélek.
Az ember társas lénynek lett teremtve. Mindannyiunk Ádámjának és Évájának anno könnyebb dolgva volt, mint nekünk, mert ők csak ketten voltak, és hát előre lehetettt sejteni, mi lesz kettejük együttes sorsa, illetve inkább hárman voltak, de az a bizonyos harmadik itt nem a keserű szerelmi háromszög harmadikja volt, hanem a maradék kettő "szög" teremtője, Segítője.
A Segítő azonban belefáradt a sok-sok Ádám és Éva kétszögeibe, és úgy képzelem, most már csak nézővé lett, és unalmas perceiben csak ámul és bámul mire vagyunk és mire NEM vagyunk képesek mi, Ádámok és Évák.
Olyan Játék akadt a kezeim közé, ami messze nem egy gyermeknek szánt játékszert testesít meg, hanem inkább a felnőtt emberek kesze - kusza játékaiban résztvevőket, vagy talán azokat testesíti meg, akik nem vesznek részt a Játékban, így nagy betűvel, és eme Játék neve: Szerelem.
Ó, Te Égi Segítő! Miért nem játszol velünk Te is? Szükségünk lenne Rád, segítő és jó szándékú kezedre, hogy útunkat egymáséiba sodord, és közös úti célt adj Nekünk. Nekem és Neki.
Vagy talán tényleg nincs kedved játszani? Vagy talán...azt gondolod, hogy nem kellesz te ehhez a Játékhoz, mert...minden csak rajtunk múlik? Rajtunk múlik, kinek az útjába ütközünk, és kiket engedünk magunk mellé úti társnak? Talán...igen.
Én egyedül járok az úton, ahonnan néha kikandikálok, mások vajon mit csináljnak utazásaik során - ketten. És az a baj, hogy néha nem szándékosan nézek fel, csupán csak azért, hogy lássam az előttem lévő lépteket, hova is kell még mennem, s eközben látok sokminden mást is, amiket nem feltétlenül akarok látni, de nem tudok nem látni. A mellettem futó utakat - páros utakat. És elfacsarodik a szívem, és vágyni-akarni kezdem, hogy legyen mellettem valaki, és ezzel párhuzamosan mindig megkérdezem magam: Ezt én eszközöltem ki? Én nem engedek magam mellé senkit sem?
A kérdés valós és jogos. Mert nem egyszer fordult már elő velem, hogy a sok vágy és álom után örvendeni kezdtem, hogy egyedül vagyok, hogy megteremtettem magamnak egy életteret, ahol én vagyok a saját életem közepe és ...jó ez így nekem.
Erős vagyok és elviselek bármit, még az egyedül létet is!
Ha, ha, ha. Önsajnálatom kétszínű köppenye mögött állva így nyugtattam, és nyugtatom hát magam. De be kell ismernem, hogy ez tényleg csak egy hazugság, persze kegyes hazugság, mert nem így van ez. Át kellene formálni egy kicsit ez a hazugságot, hogy ne csapjam be önmagam, mégis erőt tudjak meríteni a további várakozáshoz, mert igenis várakozom, és tudom, valahol a szívem legmélyén, hogy a nagy Segítő igenis teremtett nekem egy embert, aki az én másik szögem akar lenni, az én Úti társam. S hogyan is lehetne ezt a mondatot átformálni?
Erős vagyok és elviselek bármit, még azt is, hogy várjak.
Lehet, hogy még nem érkezett meg, lehet, hogy már igen, de nem vagyok még felkészülve arra, hogy lássam, észrevegyem, az is lehet, hogy ...
Majd szól, ha ideér.
