Amikor elindultam, majdnem sírva lépkedtem a járdán, de megpróbáltam fegyelmezni magam, elvégre nem egy elsősoros temetésre igyekeztem, csupán csak tiszteletet mentem tenni.
Sírva. Mert minden egyes temetés bennem a már megélt emlékeket idéz meg, azokat, amiket jó elfelejteni, nem emlegetni, és utálatos újra látni más emberek arcán.
Elsősoros. Nem én találtam ki ezt a jellemzést, de találó. Ilyenkor egy temetésen az első sorban állnak a közeli családtagok: anyák, apák, gyermekek, unokák, testvérek. Nem jó elsősorosnak lenni, de néha a hátsó sorban is nehéz állni.
Tiszteletet. Ugyan minek ilyenkor tiszteletet adni? Mit tisztelünk ilyenkor? Utálok egy idegen emberként álldogálni a tömegben, mert úgysem tudják ki vagyok, és csak azon arcok tömegét növelem, akik előtt nem akar az ember sírni, mégsem tud mást tenni eltakart arca mögött, csak zokogni.
...
Néha kicsit szánalmasnak érzem magam, amikor egy temetésen részt veszek, mert legyen az egy távoli rokon, egy közeli valaki, egy valakim valakije, én ugyanúgy sírok. Nem is tudom, mire vélhetik ezt az többiek körülöttem, mert úgyis foglalkoznak vele. Mint ahogy azzal is, hogy ki kinek köszön, vagy nem köszön, vagy, hogy ki mit visel, vagy éppen nem visel. Vagy akár, és ez a kedvencem, azzal SEM foglalkoznak, hogy egy temetőben nem illik hangosan, örömmel köszönteni rég nem látott ismerőseinket. Vagy akár a sajnálkozás kinyilvánítása a mellette állónak sugdolózva, hiszen ÚÚÚGYY sajnálja őket, ...Mire ez az irigykedés, felvágás, sajnálkozás?
Sosem szerettem sajnálkozni, mert sajnálni csak akkor tudtam bárkit is, ha mellette segíthettem is neki. De egy temetésen talán mégis megbocsájtható a sajnálat, a csendes sajnálat. Sajnálom őt, mert tudom, hogy rossz neki, de tudom azt is, hogy majd kicsit könnyebb lesz. Sajnáljuk magunkat is, mert mi nem látjuk a halottunk újra soha többé, sajnáljuk magunkat, hogy nem beszélhetünk vele most már Soha Többé, sajnáljuk magunkat, hogy nem ölelhetjük meg őt most már SOHA TÖBBÉ...
Amikor elindultam, majdnem sírva lépkedtem a járdán, de megpróbáltam fegyelmezni magam, elvégre nem egy elsősoros temetésre mentem, csupán csak tiszteletet mentem tenni. Az járt az eszemben, mennyire utálom a temetéseket. Nagy és hosszú Ú - val és 35 Á-val. Útááááááááááááááááááááááááááááááááááálom. És ez csak növekedni tud...
