A halál nem érdem szerint jön. Csak jön. Egy bizonyos prédikációig azt hittem, hogy ez Isten műve, hisz már hallottuk ezerszer: "Isten útjai kifürkészhetetlenek." Aztán elmondták, mégsem Isten találmánya ez a dolog. Mert miért is hozná létre a halált, ami elpusztítja azt, amit ő szeretettel teremtett meg?

Mert a Biblia szerint minket az Ő saját képére formált, és szeretettel adta át, kis kérés ellenében, a nagybetűs Szépet - a Paradicsomot. Persze gyarló az ember, ellent mondott és így az Ördög mindennapi tetteit magunkon kell most már viselni. Mert, mint ahogy Isten is velünk van, az Ördög is itt van - nem hiába emlegetjük Őt is mondatainkban, miszerint sosem alszik és a részletekben lakik.

Olyan kicsi és észrevehetetlen részletekben, amiken lehet, hogy a jövőnk múlik. Lehet egy pillanat, amikor például rágyújtunk az első szál cigarettára, majd ennek következtében 30 év múlva tüdőrákban halunk meg. Vagy akár egy pohárka alkoholban, ami jó kezdete lesz egy alkoholizmusnak. De egy füves cigiben is lehet, hogy aztán keményebbre váltsunk. Lehet akár a mindennapi joghurtunkban is elbújva egy E234-es szám mögé. Felveheti a stressz álarcát és idegbeteggé tehet minket, ezzel pedig megmérgezve mindent bennünk. És van, amikor csak ránk bök egy másik pillanatban, és ennyi.

Nem kell hozzá semmi különös anyag.

Áll és vár, türelmesen, a kaján vigyorral az arcán akár 30 évig, 1 évig, 17 évig, korra, nemre, akármire való tekintet nélkül, és elvisz.

Én így képzelem el ezt a fajta csúnya halált. Tudom, hogy lehet megváltás is, de olyan, hogy Jóságos Ördög, nincsen...

A kamasz gyerek a jövőben csak azt látja, hogy lesz egy Hondája majd, és klassz munkahelye. Egy jóképű vagy csinos herceg vagy hercegnő lesz a párja, és boldogan élnek míg meg nem hallnak. Ökörködik, lázad, röhög és sír. Aztán jön a fősuli/egyetem vagy rögvest a munka és a régi álomképek valóságossá kezdenek halványulni - használt kocsi, munkahely (akármilyen is), partnerrel egy albérletben. De még mindig nem adja fel, miért is tenné, lehet minden jobb és szebb is, a használt kocsi helyett majd vesz egy újabbat, a munkahelye lehet ennél jobb is, és egyszer talán kis családjával saját házba költözhet majd...

Vicces és keserédes álmok, de egyikünk sem arról álmodozik, hogy rákos lesz...30 évesen.

Ha nem is volt közeli barátom, akkor is megdöbbentett a halála. Van egy történetem Vele,és már sokaknak elmeséltem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy halott ember emlékévé avanzsál.

De a kaján vigyor győzött...megint.

Nyugodj békében!

Remélem jó helyre kerültél.

Amikor elindultam, majdnem sírva lépkedtem a járdán, de megpróbáltam fegyelmezni magam, elvégre nem egy elsősoros temetésre igyekeztem, csupán csak tiszteletet mentem tenni.

Sírva. Mert minden egyes temetés bennem a már megélt emlékeket idéz meg, azokat, amiket jó elfelejteni, nem emlegetni, és utálatos újra látni más emberek arcán.

Elsősoros. Nem én találtam ki ezt a jellemzést, de találó. Ilyenkor egy temetésen az első sorban állnak a közeli családtagok: anyák, apák, gyermekek, unokák, testvérek. Nem jó elsősorosnak lenni, de néha a hátsó sorban is nehéz állni.

Tiszteletet. Ugyan minek ilyenkor tiszteletet adni? Mit tisztelünk ilyenkor? Utálok egy idegen emberként álldogálni a tömegben, mert úgysem tudják ki vagyok, és csak azon arcok tömegét növelem, akik előtt nem akar az ember sírni, mégsem tud mást tenni eltakart arca mögött, csak zokogni.

...

Néha kicsit szánalmasnak érzem magam, amikor egy temetésen részt veszek, mert legyen az egy távoli rokon, egy közeli valaki, egy valakim valakije, én ugyanúgy sírok. Nem is tudom, mire vélhetik ezt az többiek körülöttem, mert úgyis foglalkoznak vele. Mint ahogy azzal is, hogy ki kinek köszön, vagy nem köszön, vagy, hogy ki mit visel, vagy éppen nem visel. Vagy akár, és ez a kedvencem, azzal SEM foglalkoznak, hogy egy temetőben nem illik hangosan, örömmel köszönteni rég nem látott ismerőseinket. Vagy akár a sajnálkozás kinyilvánítása a mellette állónak sugdolózva, hiszen ÚÚÚGYY sajnálja őket, ...Mire ez az irigykedés, felvágás, sajnálkozás? 

Sosem szerettem sajnálkozni, mert sajnálni csak akkor tudtam bárkit is, ha mellette segíthettem is neki. De egy temetésen talán mégis megbocsájtható a sajnálat, a csendes sajnálat. Sajnálom őt, mert tudom, hogy rossz neki, de tudom azt is, hogy majd kicsit könnyebb lesz. Sajnáljuk magunkat is, mert mi nem látjuk a halottunk újra soha többé, sajnáljuk magunkat, hogy nem beszélhetünk vele most már Soha Többé, sajnáljuk magunkat, hogy nem ölelhetjük meg őt most már SOHA TÖBBÉ... 

Amikor elindultam, majdnem sírva lépkedtem a járdán, de megpróbáltam fegyelmezni magam, elvégre nem egy elsősoros temetésre mentem, csupán csak tiszteletet mentem tenni. Az járt az eszemben, mennyire utálom a temetéseket. Nagy és hosszú Ú - val és 35 Á-val. Útááááááááááááááááááááááááááááááááááálom. És ez csak növekedni tud...

Néha szeretnék megállni és kilépni a saját színpadomról, hogy megnézhessem magam, azt ami eddig történt velem és ami most történik velem. Elgondolkodnék, hogy jól teszem-e vagy tettem-e azt, amit tettem. Egyedül ülnék egy nézőtéren, popcorn-t eszegetnék, elmélkednék, néha lehet belemásznék a képbe, közelről is megnézném a helyzetet, az embereket.

Kamaszkorom - jobban megnézném, kivel barátkozom. Nem lennék senki hülyéje, és jobb barátja lennék egy embernek.

Gyermekkorom - mindig elpakolnék, és segítenék, hogy jó gyerek legyek, hogy kiérdemeljem az Égiek szeretetét, hogy meghagynák nekem a fontos Embereket...

Főiskola - nem lennék még mindig gyerek, leülnék beszélni magammal, megráznám magam a két vállamnál fogva, hogy vegyem észre, nem rózsaszín a világ, nem az álmokba kell beleszeretni...

Jelenem - talán elmondanám, hogy minden, ami eddig történt, az vezetett ide, a másik felem karjaiba...

Megtörténtek dolgok, amiket ha visszanézek, csak tanulságos eseményként lehet kezelnem. Meg kellett tanulni elengedni embereket, meg kellett tanulni elfogadni őket, meg kellett tanulni a saját hibáimért őszinte bocsánatot kérni, meg kellett tanulni szeretni és a nem jó embereket távol tartani magamtól.

Elfogyott a popcorn.

I'll be back. 

...és újra itt vagyok.

Igen, elapadtam, igen, abbahagytam a gondolataim megosztását. Kicsit úgy érzem, elhagytam a "gyermekem" és cserben hagytam azokat, akik követték olvasmányaimat. A gyermekem hagytam el, mert akkor hoztam létre eme kis blogot, amikor nagyon nagy szükségét éreztem annak,hogy leírhassam a gondolataimat, hogy jó érzéssel töltsem el magam, ...nem kicsit önzően. Törődtem velem, írtam 'neki', csinosítgattam, büszke voltam rá, majdhogynem' meg is etettem :) Aztán megszaporodtak azon emberek számai, akik időről időre rápillantottak a gyermekemre, és olvasták írásaim, és tetszett nekik. És tessék, egyszer csak, hipp-hopp, eltűntem. Nem törődtem senkivel. És tudom, hogy hiányoztam...egy kicsit az olvasóknak, egy kicsit a gyermekemnek - azaz magamnak.

Mondhatnám most, hogy nem volt időm írni. Ami nem biztos, hogy igaz lenne, 100%-ban legalábbis biztosan nem. Volt időm, de ezt nem itt töltöttem, egyedül a gondolataimmal, hanem az én Csodámmal...mert most már van egy Csodám.

Olvastam egyszer, hogy ha az ember elkezd beszélni a számára csodásnak vélt percekről, élményekről, emberekről, hajlamos lesz azokat elveszteni, hisz amíg a csoda csak neked szól, addig óvod, őrzöd, és csak téged tesz boldoggá. Ha ezeket aztán megosztod a világgal, sokan fognak róluk tudni, sokaknak lesz ugyanúgy csoda, sokakban mást is kiválthat, nem feltétlenül csak csodát, hiszen sajátságos véleményhálóba burkolva ezek nem is lesznek már olyan szépek, mint amilyenek voltak.

Én is elkezdtem félteni a Csodámat. Féltem, hogy ha kikiabálom a világba, nem lesz többé az enyém, nem lesz olyan fényes és örömteli, mint amennyire valójában az - Nekem egyedül.

Rájöttem azonban, hogy a Csodát nem ezért fogja az ember elveszíteni, ha egyszer el is veszti. Egyetlen egy nagyon fontos dolog van, ami egy csodát meg tud őrizni, hogy örökké csoda maradjon: a törődés. A törődés, amely lehet szeretet, lehet érintés, ölelés, egy szó, sok-sok szó, egy élmény, egy közös kaland, egy könnycsepp, egy üzenet, egy jó vacsora, egy meglepetés, egy Szeretlek...

...és akkor a Csoda csoda marad. Mi több, te is Csoda leszel...

Elapadtam.

Felnőtt fejjel megélni kamasz- és kora felnőtt kori álmokat fura érzés, mert az ember nem tud már a rózsaszín köd mögül nem kilátni. A felnőttel ez a baj. Nem képes hinni és csak lenni a csodában, a vele megtörténő jó dolgokat hajlamos még csírájában eltemetni, hajlamos elkezdeni félteni ideje korán, hajlamos a végtől félni a kezdet kezdetén, mert annyi mindent látott már, ami kiölte a hitet a lelke legmélyéből is. A hitet, hogy képes jól dönteni, jót cselekedni, jól szeretni embereket, a jót meglátni másokban, és hitet, hogy képes lesz kitartani önmaga és mások mellett, mert ezek ellenkezőinek sűrűjében éli minden napját.

Az élet törvényszerűségeken alapul. Ha süt a nap, meleg lesz. Ha pedig esik az eső, el fogok ázni. Ha sütök palacsintát, tuti 10-et megeszek, még melegen. Ha egyszer megbántok valakit, el is fogom veszíteni – még ha nem is teljesen, de egy darabját akkor is, talán örökre. Ezekben nem hiszünk, ezeket elfogadjuk, vagy belátjuk, vagy megéljük, de a „hiszek”-nek, a hitnek ezekhez semmi köze.

És mi lesz, ha hinni kezdek? Mi lesz, ha hinni kezdek Emberben, Szóban, Tettben, vagy csak szimplán a szememnek, a fülemnek, és elfogadom, hogy az amit látok, hallok, az mind igaz? Mi lesz akkor? Talán...

köd nélkül is hinni fogok a csodában.

https://www.youtube.com/watch?v=gs-4S4-L7bQ

P.S.: ...már hiszek!!!

Az élet alakítja az embert, és az ember is alakítja életét. Ki így, ki úgy, de mindenkinek kialakul vagy mindenki kialakít egy szokásrendszert, amivel éli minennapi életét. Történnek vele dolgok, amik által kialakulnak bizonyos reakciói. Pl.: ha most az mondom neked, hogy kakaós palacsinta, érzed az ízét a szádban és tudod, hogy finom. Így van ez a történésekkel is. Ha egyszer lekésed a buszod, akkor rossz kedved lesz, rossz lesz a napod, morcos leszel. Ha másodjára is lekésed a buszod, akkor rögvest eszedbe fog jutni, hogy az előző is ezt váltotta ki belőled, és megint rossz napod lesz és megint morcos leszel. Ha már harmadjára/negyedjére/...is ez történik veled, valószínű, hogy morcos leszel, de sokadjára már, feltéve ha képes vagy rá, az asztalra csapsz, és nem engeded, hogy az a napod is tönkre menjen.

Én így vagyok azzal, ha valakit elmenni látok. Ha ahhoz vagyok szokva, hogy elmegy,de visszajön nemsokára, akkor azzal az érzéssel nincs bajom, tudom,hogy úgyis találkozunk. Ha tudom, hogy sokáig nem látom, még azzal sincs gondom, mert tudom, hogy kicsit hosszabb idő után, de fogunk megint találkozni, és ez az érzés is kezelhető. Ha tudom, hogy nem jön vissza, ...abba bele tudok pusztulni és ezt utálom.

És most ezzel kapcsolatban van egy új érzésem. Ha látom, hogy elmegy, rossz érzés fog el, mert nincs velem, nem látom. És felüti fejét a rossz kedv, a szomorúság. De egy pillanat után kapok egy örömlöketet, hogy csak egy ici - pici időre megy el, és visszajön, és velem lesz. És ez a fura benne, hogy megszokjam az örömöt, mert ezt is meg kell szokni.

Persze azért ez elég könnyen megy...mint a villám.

'Mi is az ember?' - tette fel ezt a kérdést egy régi kedves tanárom. '80% víz és 20% levegő? Nem,nem az, illetve nem csak az. Az ember érző lény, gondolatokkal és érzésekkel.'

És milyen igaz.

Két idegen nem képes egymást nem megítélni külső alapján, s sokaknak már itt el is dől a sorsuk, persze sajnos, mert sokan nem képesek a külsőn tovább lépni, mert buták. Egy ember megjelenése és arca csak egy dolog, mégis azt látjuk meg először, és elindíthat vagy gátolhat dolgokat, illetve a dolgok beteljesülését.

Én szeretem meglátni az embert az arc mögött. Szeretem azt, amikor rájövök, hogy vannak mögötte gondolatok, és vannak érzések, és van mögötte akarat és szándék, hogy mindezeket megossza veled és kíváncsiság, hogy a te gondolataidat és érzéseidet megtudja jelenről, múltról, mindenről. És ez miért is jó? Egyszerű. Ékes bizonyítéka ez ugyanis annak, hogy jó és érdemes ember vagy arra, hogy legyenek körülötted, hogy szeressenek, elfogadjanak, és bizalom rejlik bennük, hogy te is képes vagy rá és akarod is, hogy elfogadd és szeretsd őket. Ezért szeretek megismerni embereket. És sosem lehet megunni, mert mindig van valami új és szép, amit megoszt veled, és ennek EMBER csak örülj! Mert ez bizonyítja az, hogy szerethető vagy. Mint ember, mint barát, mint akármi, de jó vagy. És ha ezt valaki nem képes megtenni, vagy nem képes kiváltani másokból, ...az az ember nem is ember, talán. Csak egy magányos valami. Ezért szeretném megrázni néha a földet, és elkiáltani magam: 'Ember! Örülj, hogy van testvéred, apád és anyád, barátod és szerelmed, mert ezért vagy jó.'

Jó lenne, ha sok embernek egyszer eszébe jutna, és megvilágosodna. Úgy történne meg, mint egy Villámcsapás.

P.S.: ...és ne hagyd,hogy a mai világban oly divatos szemlélet, a külcsín dícsérete önbizalmad megszegje, mert ...nem vagyunk ugyan mind véknyak és gyönyörűek, de értékekre érdemes ember csak az, aki nem teszi kirakatba lelkét, hanem csak az érdemes embernek mutatja azt meg.

Ajánlom eme sorokat annak az embernek, aki hasonló cipőben jár, mint én. És azoknak is, akik nem ... de talán tudják, miről is beszélek.

Az ember társas lénynek lett teremtve. Mindannyiunk Ádámjának és Évájának anno könnyebb dolgva volt, mint nekünk, mert ők csak ketten voltak, és hát előre lehetettt sejteni, mi lesz kettejük együttes sorsa, illetve inkább hárman voltak, de az a bizonyos harmadik itt nem a keserű szerelmi háromszög harmadikja volt, hanem a maradék kettő "szög" teremtője, Segítője.

A Segítő azonban belefáradt a sok-sok Ádám és Éva kétszögeibe, és úgy képzelem, most már csak nézővé lett, és unalmas perceiben csak ámul és bámul mire vagyunk és mire NEM vagyunk képesek mi, Ádámok és Évák.

Olyan Játék akadt a kezeim közé, ami messze nem egy gyermeknek szánt játékszert testesít meg, hanem inkább a felnőtt emberek kesze - kusza játékaiban résztvevőket, vagy talán azokat testesíti meg, akik nem vesznek részt a Játékban, így nagy betűvel, és eme Játék neve: Szerelem.

Ó, Te Égi Segítő! Miért nem játszol velünk Te is? Szükségünk lenne Rád, segítő és jó szándékú kezedre, hogy útunkat egymáséiba sodord, és közös úti célt adj Nekünk. Nekem és Neki.

Vagy talán tényleg nincs kedved játszani? Vagy talán...azt gondolod, hogy nem kellesz te ehhez a Játékhoz, mert...minden csak rajtunk múlik? Rajtunk múlik, kinek az útjába ütközünk, és kiket engedünk magunk mellé úti társnak? Talán...igen.

Én egyedül járok az úton, ahonnan néha kikandikálok, mások vajon mit csináljnak utazásaik során - ketten. És az a baj, hogy néha nem szándékosan nézek fel, csupán csak azért, hogy lássam az előttem lévő lépteket, hova is kell még mennem, s eközben látok sokminden mást is, amiket nem feltétlenül akarok látni, de nem tudok nem látni. A mellettem futó utakat - páros utakat. És elfacsarodik a szívem, és vágyni-akarni kezdem, hogy legyen mellettem valaki, és ezzel párhuzamosan mindig megkérdezem magam: Ezt én eszközöltem ki? Én nem engedek magam mellé senkit sem?

A kérdés valós és jogos. Mert nem egyszer fordult már elő velem, hogy a sok vágy és álom után örvendeni kezdtem, hogy egyedül vagyok, hogy megteremtettem magamnak egy életteret, ahol én vagyok a saját életem közepe és ...jó ez így nekem.

Erős vagyok és elviselek bármit, még az egyedül létet is!

Ha, ha, ha. Önsajnálatom kétszínű köppenye mögött állva így nyugtattam, és nyugtatom hát magam. De be kell ismernem, hogy ez tényleg csak egy hazugság, persze kegyes hazugság, mert nem így van ez. Át kellene formálni egy kicsit ez a hazugságot, hogy ne csapjam be önmagam, mégis erőt tudjak meríteni a további várakozáshoz, mert igenis várakozom, és tudom, valahol a szívem legmélyén, hogy a nagy Segítő igenis teremtett nekem egy embert, aki az én másik szögem akar lenni, az én Úti társam. S hogyan is lehetne ezt a mondatot átformálni?

Erős vagyok és elviselek bármit, még azt is, hogy várjak.

Lehet, hogy még nem érkezett meg, lehet, hogy már igen, de nem vagyok még felkészülve arra, hogy lássam, észrevegyem, az is lehet, hogy ...

Majd szól, ha ideér.

"Az emberek életében három nagy nap van" - mondta a közjegyző nő. "Sirva jövünk a világra, ez az első. Sírva búcsúznak el tőlünk, ez a második. S a harmadik az ember esküvője, ilyenkor azonban nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen-e, mert hát az ami ezután jön, az még ismeretlen"

Nem pontosan idéztem, de a lényeg ez volt. Hivatalos voltam egy esküvőre, amit amíg csak bírtam, emelt fővel viseltem, de volt egy pont, amikor búcsút mondtam az eseménynek, a menyasszony-vőlegénynek, illetve bocsánat, a férj-és-feleségnek. Az ok egyszerű, mondhatnám azt is, hogy "De Mónika! Idegállapotba vótam!"

Számomra ezek az események mindig tartogatnak valami fájó dolgot. Az első alkalommal, mikor pofára estem, 14 éves voltam, és a nagynéném lagzijában voltam a koszorúslánya, anyukám halála után 9 hónappal. Akkor ez még fájó volt nekem, de igyekeztem a boldog násznép között boldog és szép koszrúslány lenni. Kisvárosi lagzi lévén, kikérték a menyasszonyt a háztól, s a hagyományokhoz híven, először-másodszor-harmadszor - szor X kiadtak a vőlegénynek mindig egy másik leányzót. Hol kicsit, hol öreget, hol csúnyát, stb. Nekem leadták a drótot, hogy álljak készen, én is kiállok a nagyközönség elé. Meglepődtem, és izgultam, de vártam már a pillanatot, mikor kihívnak. Egyszer csak belépett valaki az ajtón, hogy kivigye a koszorúslányt, s én már majdnem ki is léptem, mikor az illető kivitte a legkissebb leányt, én meg vissza lettem "léptetve". Csak képzelj el egy tinilányt, akit aranyba öntenek,ott akkor igenis csinosnak és szépnek érzi magát, s megígérik neki, hogy látja majd ország-világ, s az utolsó pillanatban visszalökik. Utólag az volt a magyarázat, hogy a kislány poénosabb volt, engem meg viccből orrba vágtak. Se szép, se poénos nem voltam ezekszerint.

A másodig pofára esés később jött, de szintén koszorúslány voltam. Itt a fényképész "dícsért" meg 85 fénykép elkattintása után, hogy nagy és csúnya tokám van, így legközelebb legyek szíves leszorítani. Nem voltam már 14, de hasonló érzések voltam bennem, mint anno, igenis csinos és szép, a menyasszonyhoz méltó koszorúslány akartam lenni, de még a buli előtt felhívták becses figyelmemet, hogy ez így nem egészen igaz.

Ezek a dolgok csak megadják az alapot a tényleges szívfájdalmamhoz, amit átélek az esküvőkön. Én ugyanis az örömanyákat és keresztanyákat meghazudtoló módon szoktam bőgni, amit vissza-visszatartok ameddig csak tudok, de nem megy sokáig, én már csak ilyen sírós-picsogós vagyok.

1. Az első dolog, ami elvágja nálam a vezetéket, és szétmázolja az amúgy már sírásra berendezett sminkemet, az a menyasszony kikérése, ami inkább falusi lagzikon szokás. Anyukától, apukátó kikérik a leányt, szép hosszú versike mellett megköszönik nekik a sok jótettüket, majd indul a násznép a templomban. Nem tehetek róla, de ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy engem nem lesz kitől kikérni. Az én vőféjem majd az kiabálja, hogy "Menyasszont vegyenek, kilója csak 5 forint!"

2.Ezután jön a polgári esküvő, ahol szintén megköszönik a kedves szülők áldozatos munkáját egy-egy szál virággal. Én majd leteszek egy-egy szálat egy-egy üres székre, amíg hitvesem elintézi a saját szüleit? Vagy majd oldaültetünk pár rokont, hogy én is virágozhassak?

3.Templom. A menyasszony édesapja karján lépdel el az oltárig, ami az én esetemben igazolt hiányzás miatt nem egészen így fog történni.

No mármost. Nem mintha lenne esélyem saját esküvőre és lagzira jelen állás szerint, de nekem egész máshogy fog ez kinézni, ha lesz. A polgárin négyen leszünk: én+ő, két tanú. Plusz egy közjegyző, mert ő talán még fontos része a dolognak. A templomba a boci-boci tarka nagysikerű szerzeményre, cigánykerekeket és bukfenceket vetve fogok becikázni, mert a nászinduló az apukás bevonulás része, azt meg nem szeretném. Szűlőköszöntés: nulla. Nem lesz belőle gyászbeszéd, nem fogom felhívni a világ figyelmét arrra, amit már mindenki úgyis tud, s az öregebb nénik már úgyis előre elsiratják. Lagzi: oltári buli lesz. Gyepen, bográcsossal, muzikával és sok-sok olyan vendéggel, akiket ismerek és szeretek.

Szóval tegnap is lagzin voltam, ráadásul egy olyanon, ahol a menyasszonyon kívül nem ismertem senkit, kivéve egy embert, de szegényre két "single" leányzó volt bízva, és a másik szimpatikusabb volt nálam. Amikor ilyen eseményeken szétcsúszok (nem a piától), mindig van valaki, aki belémkaroljon. Most nem volt, úgyhogy külön élmény volt, hogy a szipogásommat többen is figyelemmel kísérték. Vajon mit gondolhattak? "Biztos a vőlegény régi szeretője!... Vagy lehet, hogy a menyasszonyt siratja..."(sorry, bunkó vicc volt) Sajnos nem vagyok az az ismerkedős fajta, úgyhogy ha szólnak hozzám, beszélgetek, de csak úgy odacsapódni sehova sem szoktam, és ez most sem történt másként. Így amikor az egyetlen ismerősöm megkérdezte, hogy jól érezem-e magam, mire mondtam, hogy nem, mire mondta, hogy látja, csak annyi mondtam, hogy "Celebritasom van. Allergrás vagyok. Mire, mire, az esküvőkre, ezért könnyezik mindig a szemem."

Úgyhogy Kedves Eddigi, és Majdani Menyasszonyok és Vőlegények! Mindig tisztelettel és megbecsüléssel fogadtam a meghívásokat, és ha még ezek után vendégül láttok, örömmel elmegyek, csak legyen mellettem valaki ismerős, lehetőleg több mint egy, és ha majd bőgni láttok, az csak miattam lesz, és nem miattatok. Tudjátok, kicsit allergiás vagyok. :) :) :)

Ui.: Celebration= ünnepség. Innen a Celebritas, amit én találtam ki, hogy kicsit orvosi betegségnek hangozzon. Bár akár Weddingitas - nak is hívhatnám, az talán találóbb.

Kattan, koppan,
Jön már, itt van.

Meg áll itt, és leül ott,
Megérint és csókot lop.

Álmom édes, keserű,
Borúra jön a derű.

Itt van még, és nincs is itt,
Látom, hallom...és eltűnik.
.
.
.

Kattan.
Koppan.
Elment.

Halkan.

Nem is tudom, ... ez a szerelem dolog olyan bonyolult. Bonyult úgy önmaga is, de mi emberek meg pláne bonyolultá tudjuk tenni. Nem is kell hozzá mi, csak ... én.

Ad egy. Hallottam egy nagyon megnyugtató idézetet egyszer, miszerint plátói szerelem nem létezik, mivel a szerelem csak az, ha két ember kölcsönösen szerelmes egymásba. Így a dolog ugyan plátóti, de nem szerelem, én inkább vágyhalmaznak szoktam nevezni. Hogy mennyi ilyen vágyhalmazom volt már eddigi életem során, azt csak hosszas számolás után tudnám megmondani.

Ad kettő. Mindig nyígok, hogy bonyolult, mert "Jaj, nem tudom, most mit gondol róla. Olyan furán nézett, és olyan aranyosan köszönt, és ...jaj nem is tudom, most lehet, hogy ez jel volt?" Vagy "Ááááá....biztos utál, mert nem is nézett rám, meg olyan izé volt, meg...jajjajjajaj...!" Na igen, ezek félve félre mondott szavak, pillantások ...ezek teszik a szerelemet olyanná, amilyen, méghozzá izgalmassá, gyötrővé és szárnyalóvá. Mert egy - egy szótól magasabb lesz a vérnyomásunk, vagy egy - egy mondattól napokig gyötrődünk, és egy-egy félénk pillantásba burkolt kedves szótól szárnyalni tudunk. Mi lenne ezek nélkül a szerelem? Dialógus.

-Szia! Bejösz nekem.
-Te is nekem.
-Akkor együtt vagyunk?
-Igen.

Vagy:

-Szia! Bejösz nekem.
-Te nekem nem.

Hát ezért olyan vacakuljók ezek a gyötrelmes félmondatok, félpillantások, félszavak és félszszavak.

Ad három. Jelek. Ismerjük ugye a jól ismert kommunikációs sémát, miszerint van egy forrás, ami az adóvevőjén keresztül jeleket bocsát ki, és ezt egy másik kommunikáló a saját adóvevőjén át megkapja, majd ugyanezen sémán át válaszol. 'Asszem az én adóvevőmmel baj van. Túl érzékeny, és néha olyanokat gondol jelnek, ami nem is az, s nem is földiek...talán.

Mert el akarod te felejteni, de lépten-nyomon, szóban-hangban, égen-földön csak árad feléd a sok jel, és csak kapkodod a fejed, ...most akkor ne felejtsem el? Reménykedjek? Legyen egy mégnagyobb vágyhalmazom? Mert mostanság én ezen a ponton állok. Elfelejteném én, de mihelyst elhatározom magam,az égi Angyaloktól máris kapom az állati jeleket. Pólón. Kirakatban. Dalban. Tankönyvben. Játékban. Utcán. Gyerektől. Felnőttől.

Miért is panaszkodok én itt? Hisz nem is tudja, hogy létezem.

Neki is mehetne már egy - két jel...

“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)

Hát bocsánat, most nem eredetizek, meg lelkizek, csak megosztok. Találtam ezt valahol, és tetszik, kész, ennyi. Elgondolkodtató, és szép... mert rossz beismerni, mégis igaz, hogy az ember ragaszkodik az emlékeihez, de csak ideig-óráig, hisz sokmindent elfelejtünk. Elfelejtünk emlékezni, tisztelni, és szeretni. De milyen is lenne, ha mindent megőriznénk a fejünkben? A jóhoz ragad rossz is, és a rosszra emlékezni olyan, mintha minden reggel egy ciánkapszulát rágnánk szét szánt-szándékkal, ezt viszont önsajnálatnak is szokták nevezni. A jó tehát rossz nélkül nincs, és nem is lesz. S öntudatlanul talán, szépen kikopnak a dolgok a fejünkből. Rosszastul és jóstul. Kellene egy szűrő, amivel csak a jóra emlékezünk. Ahogy azt apukám tette és mondta is:

"Anyu, én csak a szépre emlékezem."

Hát bocsánat, mégis lelkiztem. :)

Csak úgy üldögélek itthon, és nézem ezt a francos TV-t, és gondoltam, most az egyszer, :) , igazat is adok neki!

https://www.youtube.com/watch?v=E6xUBJab7Nk

A bit sweet...it's very sweet...and unbelievable...but sometimes it's totally acceptable...

Esős napok köszöntöttek ránk, bár inkább csak betolakodott életünkbe köszönés nélkül. Az addig okés, hogy jót tesz a földnek, de a lelkemnek nem. Elázok, vizes leszek, még talán ez is rendben van, de a lelkemet akarja megölni a szürkeség, ilyenkor mit sem adnék egy kis napfényért. Napfényért, ami bevilágítaná a fejemben IS összegyűlt viharfelhőket.

Esik az eső kint is és bent is. Láttam ma két esős szempárt, és tudtam, teljes szívemmel átéreztem miért is esik most az eső egy barát szívében.

Nem az idő, inkább a távolság volt az ok. Távolság emberek között, ami iszonyú nagy tud lenni akkor is, ha melletted áll az illető.

Átléphetetlen határok között élünk.

Mi lenne, ha egyszer átmerészkednénk rajtuk? Ha csak egy kicsit is áttekinthetnénk nyugalommal és örömmel a másik oldalra nem félve attól, hogy belénk csap egy mérges villám?

Esne az eső.

 Van, hogy csak ülnék, és nézném a szemeidet. Nem csak a tiedet, hanem a tiédet is, meg persze a te szemeidet is.

Van, amikor mosolyog, de úgy, hogy ha nevetsz, a szemed sarkai felkúsznak egy kicsit, s ha nem látnám az egész arcod, csak a szemeid, akkor is tudnám, mosolyogsz.

Van, amikor csak néznek, és mást látnak. Sokszor látok megálmodva egy világot a macskakövek kusza domborulatai között én is, s tudom, hogy te is mást látsz néha, mikor a távolbatűnő füstfolyamon túl néznek szemeid.

Van, hogy csak nézném a szemeid.

Van, hogy dühödt bika tekint rám, mégsem megyek el, mert nem félek. Tudom, csak rossz kedve van és fáradt,- bátorító szemei mindig látni fognak.

Vannak szemek, amikbe belakapaszkodok, hogy ne süllyedjek el a saját sötét vermemben. Napfényes szemek azok, amik sosem sírnak.

Van, hogy csak nézném a szemeid.

...S ha nem vagy itt, akkor is látlak, mert csak behúnyom szemem, és látom lelked...

Müller Péter találkozása Metallicával

Fura jószág ez a bizalom, bizony. Erre igen nehéz rászolgálni, mégis annak ellenére, hogy az egyik legnemesebb és legnehezebb emberi érzés, néha észre sem veszed, hogy adod és kapod.

„Csak aki magában bízik, bízhat másokban is.

S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom.

A két hit: egy.

Ha bármelyik hitét elveszti az ember, olyan lesz, mint a

félszárnyú madár.

Nem tud repülni.”

(Müller Péter)

Véletlenül akadtam eme gyöngyszemre is, ha már a múltkor elkezdtem a gyöngyszemeket eléd tárni. Bizonyítéka annak, hogy önmagamba vetett hitem létezik, s visszafele ugyan, de igaz.

S ha már a bizalomnál tartunk, s asszem' elég is ez végszónak eme rövid bejegyzéshez:

„Trust I seek and I found in you”

(Metallica – Nothing Else Matters)

Bizonyára ismered őt, Jane Eyret. A viktoriánus irodalom remek szereplője, akinek sorsában sokan vígaszt találtak és talán találnak ma is, annak ellenére, hogy a techno-darwinizmus küszöbét igencsak átléptük már.

Mégis nagyon is sokat tanulhatna történetéből korunk ember(ei) is.

Igen meglepődtem, mikor kínomat elsírtam Valakinek (nagy V-vel, igen), s a válasz ennyi volt: 
- Mit vársz? Ma már ha egyedül van egy nő, az igenis csak az ő hibája. Huszonéves suhancok verik a mellük eme csudás vélemény mögött, ugyanis ma már ha egy nő nem kezdeményez, nem fog senkit sem találni. Így ha egyszer párt akarsz, családot, esetleg gyereket, igenis neked kell odasétálnod valakihez és meg kell tenned az első lépést. Ja?! Hogy te már odasétáltál emberkhez? És még mindig nincs senkid? Hát ez akkor is a te hibád.

Az illető nem le akarta harapni a fejem, egyszerűen csak ő is fel volt háborodva, mert valahogy ...nem is tudom, nem fair ez a játék már. Régebben azért a másik nemnek kellett megtenni bizonyos lépéseket, és ha el lett utasítva, akkor ezt nem úgy tette ez meg, mint ma tenné egy férfi. Ma viszont, ha a nő kezdeményez, és nem lesz a válasz, abban a nemben több van mint egy nem. Van benne sajnálat, undor, közöny, nagyképűség, és még sorolhatnám. A női nem NEM ilyen. A női nem ... az talán emberibb.S ha már itt tartunk, a férfiaknak van egy fura nem-mel egyenlő válasza, s ez a hallgatás. És ez rosszabb, mint más szó, akár az igen, akár nem.

Jane nem mondott semmit, ő csak volt, s tettei által mutatta meg, mennyire nagyszerű ember és nő is egyben. Lett párja, támasza, s lett valakinek támasza.

Ma mi lenne veled, Jane? Kitehetnéd te a lelked is, nem lenne ma már egy Rochester sem, aki párjául választana.

"-Miért?"

Mert nem kezdeményezel, nem vagy szupernő, kisugárzásod már fakó, s talán a sok nem után már nem is lenne kedved odasétálni senkihez sem.

Ja?! Hogy írnál neki levelet?

Nem is válaszolna.

Fura, rövid, kicsit vicces úton jutottam el egy idézethez, amit most nem mutatok meg neked, mert talán az illető nem azért adta közre, mert másnak szánta, talán csak önmagát akarta vele megmutatni. Ne romboljuk le hát 'talán'kérését, maradjon inkognitóban eme idézet, a szerzője és közzétevője is, a lényege így is egyszerű: a világ szép. … S eszembe jutottak dolgok...

Hogy is van ez? Melyik világról is beszélünk? Arról, ahol háborúk vérétől áztatott árvák ordítanak sírok fölött? Arról, ahol félsz kimenni az utcára, vagy ahol félsz a másik szemébe nézni? A világ, ...tényleg azért adatott meg nekünk, hogy széppé tegyük, de néha nagyon nem megy ez nekünk. Ezért is olyan szépek azok a pillanatok, amikor valami szépet találok a NagyVilágban.

Hogy miért is szép nekem ez a világ most, leírom. Szép, mert vannak gyerekek akik, hisznek még. Történt velem a minap, hogy a tudomány sejtelmes bugyraiba vezettem be egyik icinykepicinyke tanítványomat, amikor is az egyik pillanatról a másikra rám nézett, és közölte: „Én amúgy hiszek a Tündérekben.” S mit válaszolt erre a pesszimista, fáradt felnőtt énem – hozzáteszem gondolkodás nélkül, és iszonyú természetességgel? „Az jó, Luca, én is hiszek bennük.” És ott, akkor teljesen komolyan is gondoltam, s ami fura, azóta is úgy érzem, hogy van egy Tündérem.

Szép még ez a világ azért is, mert alkalmam volt hallani, amint egy nagyapa nem hagyta, hogy unokája rózsaszín-gyermeteg-ártatlan tudata ne sérüljön meg. Történt minap, hogy a városunk közepén nagyon csúnya dolgot tett egy valaki valaki mással. Mikor elmentem a hely mellett, a rendőrök még javában végezték munkájukat, s éppen egy, unokáját sétáltató Papa mellett haladtam el, s imigyen a következőknek voltam fültanúja:

• Nagyapa! Miért vannak itt a rendőrbácsik?

• Mert takarítják a parkot. - mondta Papa kissé elgondolkodva, természetességet színlelve.

• De nagypapa! Miért takarítják a parkot?

• Mert piszkos lett.

• De nagypapa! Honnan jöttek a rendőrbácsik?

• Hát... - Na itt megakadt egy kicsit, és számomra nem egészen érthetően folytatta - a börtönből.

Reméljük szép világunk nem hagyja, hogy kicsiny hősünk abban a tudatban nőjön fel, hogy a börtönben laknak/dolgoznak a rendőrbácsik. Nekem azért egy kicsit viccesnek tűnt. :) De mindemellett, jól tette Papa, hogy nem avatta be a kisembert holmi nagyemberes hülyeségbe, a valóságba.

Szép, szép a világunk, mert a baljós Orwell-i jóslattal ellentétben nem egy, hanem ezermillió nagy testvér vesz minket körül, mi magunk is szívesen nézzük meg, akár csak egy pillanatra is mások, magukról közre adott információit egy profiloldalba szerkesztve. Én csak legális kukkolásnak hívom, és igen, én is kukkolok. Néha nagyokat nevetek, néha szörnyülködök, néha csak ámulok és bámulok, néha … gyöngyszemekre akadok....

...mert „A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép.

Remélem találok még majd valami … szépet legközelebb is.

Mondják sokan sok helyen, hogy az idő csodás gyógyszer, be tud gyógyítani minden sebet. Vajon tényleg begyógyítja őket, vagy csak enyhít a helyzeteken?

Enyhít is és gyógyít is. Tizeniksz éve nincsennek velem a szüleim, és a szülinapok közeledtével a mindennapi hiányuk felerősödik, amivel sokmindent nem tudok kezdeni. Enyhébb a émejítően mély seb fájdalma, de begyógyulni sosem fog. Leginkább tudod mi hiányzik Belőlük, Velük? Az ölelésük. Soha nem voltam az az ölelgetős fajta, még velük szemben sem gyerekkoromban, és ők sem voltak amolyan cucclimucligyereidehagypuszilgassalakmeg féle emberek. De manapság, főleg mostanság nagyon jó lenne annyira megölelni őket, hogy szinte fájjon, és érezni, hogy megértik a gondjaimat, s ezekkel együtt vagyok én a pici kis lányuk. Vajon mit mondanának, hogyan mondanák? Olyan hiány ez, amin enyhíteni nem fogok tudni soha már, s bánom, hogy nem mondtam eleget, Szeretem Őket.

De ők már elmentek, a mindenapok rutinjában nem is annyira feltűnő számomra a helyzet. Mégis hiányom van, és talán szörnyebb, mint hiányolni olyat, aki elment. Aki elment, azt elfogadod, és tudod, hogy soha nem lesz már veled, így hát az emlékekből táplálkozol és örülsz egy picikét, hogy ennyi időre is voltak neked. De az, aki itt van,...és mégsincs itt? Azzal mit kezdesz, Idő, Te nagy Úr? Enyhítesz, Gyógyítasz?

Amit az évek során megtanultam, az az, hogy ha valamin nem tudsz változtatni, azt soha nem is szabad mepróbálni a saját ízlésedre, képedre formálni, bármi légyen is az. Ilyenkor azt kell mondjam, enyhít az Idő, mert egy dolgot ad neked, amivel gazdálkodhatsz szabadon, ameddig ténylegesen kell és szabad, méghozzá ...IDŐ-t ad neked. Innen már csak rajtad múlik, mennyit használsz el, mennyi ideig és hogy mire.

Hogy mire? Első lépés, az elfogadás.

Én mostanság magammal töltök el sok időt. Nem kellemes perceket, meg kell mondjam. Megpróbáltam ugyanis megváltoztatni dolgokat, olyanokat, amiket kezdetekkor kellett volna látnom, hogy nem szabad, mert többet veszíthetek vele, mint amit nyernék. Nem is nyertem volna talán semmit.

Időt kaptam, hogy belássam ezt, és most időt kérek,hogy tisztázhassam magammal szemben a magamnak hazudott perceket úgy, hogy talpon maradjak, és ne dőljön össze a világ, amiben élek, és amiben másokkal élek együtt.

Wish me Luck!

A sok - sok - sok jó után, amit velem tett egy nagyon jó barátom, most mégjobbat tett velem. Elmondta ugyanis, hogyan kell igazán jól muffint sütni.

Egy jó muffin akkor jó, ha vigyázol rá, és nem változtatsz rajta. Ha ugyanis túl sok édescukrot raksz bele, a muffin elég, és soha nem lesz már a tied. Viszont ha túl kevés törődéslisztet szórsz bele, nem lesz jó az állaga,... ott lesz neked, de nem lesz jó. Ha, mert éppen iszonyú rossz kedved van, vagy mert csipkelődős kedved van, és raksz bele sok-sok szúróssót, rossz lesz és csak téged fog megcsípni. Ha nem vigyázol rá és nem figyeled amíg sül a barátmelegben, nem fog megsülni, nem is lesz belőle talán muffin.

És még egy dolog. Ha nem jókor veszed magadhoz, ha csak azért harapsz bele, mert ott van, vagy ha hagyod kiszikkadni, ...az már nem is muffin.

Szóval ennyi mindent tanultam én most a muffin sütésről.

Köszönöm!

Van az a pillanat, amikor eldönti valaki, hogy most már azért is utálni fog mindenkit, aki olyan, meg ilyen, és aki azt mondja, hogy ...

Van az a pillanat, amikor kinevetsz embereket titkon, vagy épp sírsz miattuk, mert olyan, vagy mert ilyen, vagy mert azt mondja, hogy...

Van az a pillanat, amikor kicsafarod a szíved is, a lelked is, megfürdesz a tócsában, s elindulsz vizesen a téli éjszakában, megfázol, s van utána egy pillanat, amikor meggyógyulsz.

Van az a pillanat, amikor csak nézel ki a fejedből csendesen, de belül iszonyú nagy a zaj, s legszívesebben talán elkiabálnád magad, hogy "Állj!..." - de nem teszed.

Van az a pillanat, amikor rágondolsz, és meg is jelenik.

Van az a pillanat, mikor megfogan, majd meghal egy gondolat, s vele együtt egy élet is.

Van az a pillanat, amikor ráismersz, mennyire is szeretnek téged emberek, és hogy te mennyire szereted őket. Vannak aztán pillanatok, amikor azt kívánod, bár ne tudnál szeretni ennyire...de mégis megteszed.

Pillanatok szövik át életünket, nevezhetjük egy másodpercnek, egy órának, fél évnek, de mindennek a kezdete csak egy pillanat volt, és lesz is.

Akkor nem ismered fel.

Majd csak később.

Jóval később.

Van egy mondás, ami szerint a gyerekek választják meg szüleiket, és így jönnek ők a világra. Szeretetet hoznak, békét, sok - sok örömöt.

De tudod mit? Ha már egyszer elindultak, miért nem képesek ide érni?!?!?

Miért gondolják meg maguk?

Anyu, Apu vár titeket!!!

Vagy valaki nem enged titeket átlépni világunkba?

Ki az?!?! És miért?!?!

Ez

így nem

fair.

Fel kéne már nőni.

Szóval ígéretemhez híven egyedül maradtam magammal egy kicsit, no meg a családommal lévén Karácsony és egyebek. Három napi sütés, főzés, takarítás után azt hiszem eljutottam saját magam konklúziójához, avagy ki és mi is vagyok én. Azt írtam nemrég, hogy szeretném magam egy kicsit szeretni, és megismerni. A szeretettel még hadilábon állok, ez így is fog maradni, de azt gondolom, ha betűről betűre leírom, mit látok magamból és magamról, jó úton fogok elindulni.

Rájöttem arra, hogy én egészen egyszerűen egy asszony vagyok. Nem vagyok képes dögleszteni, de képes vagyok keleszteni - tésztát. Nem vagyok képes bűvölni, de képes vagyok bűvölve hallgatni - embert. Nem sugárzok ki semmit, de meleg vacsit az asztalra rittyentek – ha kell, neked, vagy neked, és persze, nektek is. Ez így baromi egyszerű, csak egy baj van vele. A hosszú távú, TáRsAs kapcsolatok nem ezekkel kezdődnek, így csak végződnek. Ezek szerint én már rég egy Vég vagyok.

No, hát ez az amire rájöttem, talán régen, csak most volt rá alkalmam, hogy leírjam. Most rajtam áll, hogy változtatok – e ezen, vagy sem, illetve, hogy változtathatok-e ezen, vagy sem,az nem biztos, de na... Nekem sok mindent megadott a sors, még többet elvett. Egy számomra nagyon kedves ember szokta mondani, „...de hát ezt dobta a gép.” Nekem … nem is tudom, hogy fogalmazzak, mit dobott.

Terített asztalt, két főre.

Ennyi.

Ja, és ide egy nagyon szép dal. Úgy kell meghallgatni, hogy közben odafigyelsz, és meg próbálod megérteni. Jó szórakozást! (másold be keresőbe)

https://www.youtube.com/watch?v=EDEEzS7OV2k

PS.: Avagy csapó kettes

"Szóval ...szóval..." - ahogy kezdené személyesen nem ismert, de sokat emlegetett ükapám - szóval tényleg úgy érzem, elkezdtem haladni valami felé, ami jó. Ez a valami nem egy valami, hanem egy állapot, amit egyre jobban élvezek, méghozzá bátran kimondom, hogy magamat. A szó nem pornografikus-szoros értelmében. Hogy is , hogy is...

Elkezdtem megszokni a csendet. Elöször nem volt könnyű, mert hiányzott az állandó zsizsizsuzzsitücpparappa...de tudtam, hogy ha nem leszek a csendben benne józanul, mármint teljes tudatommal, akkor nem is lehetek önmagammal. És bejött! Elaludni is csendben szeretek már, mert meg tudom figyelni, hogyan lélegzem. Kizárom a zűrös gondolatokat, néha bedugaszolom a fülem, és figyelem, ahogy szuszogok. És elalszom, hipp - hopp. Nem kell már a tévének mennie, nem kell már zaj, hogy ne akarjak a rosszra gondolni, egyszerűen csak magam kellek magamnak.

És még egy dolog. Elkezdtem kizárni a rossz embereket is az életemből. Nyilván ezt nem teheti meg senki csak úgy, mert ha igen, akkor szerintem sok ember lenne hirtelen munkanélküli. (ÉN nem, ÉN szeretem a Főnököm.) Én sem teszem meg ezt teljesen, csak amennyire a társadalmi szokásrendszer - és az ahhoz folytonfolyvást ragaszkodó EGO- engedi. Nagyon intelligens, alig észrevehető módon NEM vagyok együtt emberekkel, akiket nem szeretek, ezáltal én NEM mérgezem magam velük. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jók ezek az emberek, egészen egyszerűen nekem nem jók. Sokszor talán még én sem tudom miért, de ha nem esik jól az együttlét, hát nem is teszem meg. Miért? Azért mert régen akárkivel elvoltam és hallgattam a sok bugyutaságot, a panaszt, a rosszat, stb. És ezek az én lelkemet is rosszá tették,mert csak morfondíroztam utána dolgokon, egyszóval zavart lettem. Ezután a következő lépés a problémázás - vagy a sajátod generálása, vagy a másén való folytonos gondolkodás. Na és erre nekem aztán nincs szükségem. 

Hát ennyit gondoltam egyszerre. De azért haladok,nem?